2.

Amikor apám meghalt, valahogy kiüresedtem. Eléggé elhagytam magam. Ami meglepő, hogy anyám ehhez képest nem volt sem szomorú, se magányos, inkább megkönnyebbült. Mintha csak meg akart volna szabadulni apámtól. Apám csendes ember volt, persze velem mindig megértő módon viselkedett. Vele mindent megbeszélhettem, amit másokkal nem szívesen tettem. Anyám természetesen mindig kiabált vele, ahogy a torkán kifért, mondhatni el volt nyomva a családban apám. Na meg persze én is.

Apám temetése után, anyám nem tétlenkedett. Másnap délelőtt már egy étteremben látták a haverjaim egy idősödő öregúr társaságában. Eleinte reménykedtem, hogy ez az ember nem egy új családtag, aki apám helyére pályázik, de később nyilvánvalóvá vált, hogy mégis ez a helyzet.

Aznap este, amikor hazaértem, furcsamód meg volt terítve az asztal, ami azért hihetetlen, mert mondhatni anyám nem volt egy konyhatündér. Ha jobban fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy amikor vége volt a sulinak mindig haveroméknál ebédeltem, vacsorázni pedig általában azt a hamburgert majszolgattam, amit még a suli büféjében vásároltam a szünetben.

Nos visszatérve a belépésemre a házunkba. Ételszag terjengett már az előszobánkban is. Az asztal szépen megterítve, tökéletesen elrendezett evőeszközökkel, és ami félelmet keltett bennem az egy üveg vörösbor volt. Anyám csak akkor terített, ha nagy esemény történt az életében. Az apám temetése nem ilyen kategóriában szerepelt nála.

Anyám a lépcsőről jött lefelé, amikor meglátta, hogy csodálatom földbe gyökereztetett.

-Na végre hogy itt vagy! Kész a vacsora! Ülj le!

Nem mondtam semmit, csak gondoltam, de ez épp elég volt. Vacsora? A nagy bucira hasonlító szendvicsem jutott eszembe. Az vacsora volt, de ez? Valami elrabolhatta anyámat és kimoshatták az agyát, vagy netán megtörtént a csoda, amiért annyit rimánkodtam. Atyaég! Kezdek hinni Istenben és az ő csodáiban.

Nos ez a csoda nem sokáig tartott, ahogy a hitem is azonnal elszállt, amikor anyám újra beszélni kezdett.

-Lesz egy vacsora vendégünk! Légy szíves légy kedves hozzá! György a neve!

Na ennyi elég is volt, hogy széthulljon a már jól felépített fellegváram.

-Szóval ezért ez a sok csicsa és kedvesség! Már azt hittem észrevetted, hogy vacsorázni szeretnék 3éve!?

Gúnyos mosolyom értésére adta, hogy ma ne számítson semmi kedvességre tőlem. Leültem az asztalhoz és vártam György megjelenését.

Pár perccel később már ott bájolgott anyámmal, a kabátját akasztgatta, és bájvigyorral nyújtott egy rózsacsokrot anyámnak.

Felköhögtem amilyen hangosan, csak tudtam. Próbáltam értésükre adni, hogy én is a világon vagyok, mi több, a lakásban. Nem azonnal de felfigyeltek rám.

-Hát ez ki?- mondta az a paraszt György apapótló.

Az első pillanatban tudtam, hogy utálni fogom ezt a puhatestűt.

Kínos hallgatás után, anyám közölte, hogy a fia vagyok.

Gondoltam ez a paraszt elcseszte az éjszakámat, de a vacsorámat akkor se fogja.

Leültem, és már szedtem is ki a gőzölgő levest. Ilyet legutóbb 3 napja ettem Krisztián barátomnál. Ahogy elkezdett merülni a finom húslevesben a merőkanalam, szinte éreztem az ízét a számban. Ebből az idillből zökkentett ki anyám, amikor azt a bájgúnárt hellyel kínálta, majd meg is csókolta a szemem láttára.

Első megdöbbenésem után már fel akartam kelni a székből és felrohanni a szobámba vagy lelépni valahova, de az éhség erősebbnek bizonyult, így elkezdtem kanalazni a leveskémet.

Hamar elfogyott, bár két tányérral is mertem magamnak. Éhes voltam és némiképp csalódott is. Már elterveztem, hogy anyám végre észrevette, hogy élek. Persze, ez álom volt a négyzeten, hogy a matematika tanáromat idézzem. Bár ő a jegyeimre értette, de most nagyon ide illett!

Francia salátát az ég tudja, mikor ettem utoljára, nem is beszélve arról a húsféléről, ami egy nagy tálon volt, közvetlen a saláta mellett. Végre jól belakmároztam. Ami ezután következett az minden várakozásomat felülmúlta.

Folyt. Köv.